2018. január 29., hétfő

Jobb agyféltekés angol

Furcsa dolgok történnek mostanság az angoltanfolyamon. Mind-map-et (Elme-térképet) rajzolunk, zenét hallgatva írunk le olyan kifejezéseket, amik az eszünkbe jutnak a dallamokról, kimegyünk mind a táblához, és ott gyűjtjük össze egy téma szavait, filmet vagy netes hírt próbálunk megérteni (hihetetlen, de sikerrel!)... Eléggé meglepődtünk, hogy nemcsak a könyvből olvasunk és fordítunk, nemcsak nyelvtani feladatokat oldunk meg a munkafüzetből, hanem ilyen érdekességeket is csinálunk. Megkérdeztük a tanárunkat, hogy mi folyik itt, mire ő azt válaszolta: jobb agyféltekés angol!
Ez egy igencsak különleges módszer, aminek lényege a jobb agyfélteke működésének serkentése, illetve a két agyfélteke összehangolása. A mindennapokban ugyanis a művészeket és más egyéb kreatív foglalkozásúakat kivéve a legtöbben sokkal többet használják a bal agyféltekéjüket. Tehát igen nagy szükség van a jobb oldal erősítésére, és a harmónia megteremtésére.
A bal agyféltekéé a gondolkodás, a logika és az elemzés, a részekre boncolás, ezzel szemben a jobb agyféltekénél az átfogó képeké a főszerep. A bal a racionális és analitikus, a jobb a kreatívabb és holisztikus, az egészre figyel. Akinek a bal agyféltekéje a profibb, az verbális, akinek viszont a jobb, az vizuális típus. Végül is a nyelvhez nagy szükség van a bal agyféltekére, hiszen ez a felelős a beszédért, az írásért, az olvasásért, de az összefüggések meglátásáért már a jobb agyfélteke.
A jobb agyféltekés módszer segítségével sokkal jobban kibontakoztatható a kreativitás, amire, bármily furcsán is hangzik, a nyelvtanulás során is szükség van. Pl. passzív szókincsből aktívat varázsolni, rögtönözni, nyelvtani szabályokat alkalmazni a gyakorlatban, stb.
Itt is megvan az alkotó-folyamatnak az a része, amikor felhalmozódik az információ, mintegy telítődik az ember a sok szóval meg szabállyal, aztán egyszer csak bekövetkezik a megvilágosodás. Ha valamit például nagyon nem értünk, mondjuk a feltételes módot vagy a szenvedő szerkezetet, egyszerűen csak utasítsuk az agyunkat arra, hogy megtalálja a megoldást. Olyan ez, mintha bedobnánk egy képzeletbeli levelet egy képzeletbeli postaládába. Míg mi egész más dolgokkal foglalkozunk, és nem gyötrődünk azon, hogy megértsük a szabályt, addig a tudatalattinkban persze megy a feldolgozási folyamat. Végül derült égből villámcsapásként kapjuk meg a megoldást.
A jobb agyféltekés elnevezés manapság leginkább a rajzolással kapcsolatban ismert, pedig igenis helye van a nyelvtanulásban is. A rajz és a beszéd ugyanis nagyon jól párhuzamba állítható, hiszen a rajz is egyfajta (vizuális) nyelv. Épp ezért a jobb agyféltekés angol a szókincs felépítésére, és ezek folyamatos használatára fókuszál, közben a nyelvtan ennek a mellékes hozadékaként szinte önkéntelenül is beépül a tudatba.
A nyelvvizsgán vannak kifejezetten jobb-agyféltekés módszerrel megoldható feladatok, ilyen például a képleírás, ahol nagy szerepe van a fantáziának, vagy a szituációs feladat, ahol az intuícióé a főszerep.
A jobb agyféltekés nyelvtanulásnak számtalan módszere létezik. Például böngészés az interneten, filmek, reklámok nézése, és ebből kiszemezgetni azt, amit értünk; zenehallgatás és dalszövegek megértése; anyanyelvi szövegek, például újságcikkek, blogbejegyzések feldolgozása; képi elemek, ábrák alkalmazása.
Sokszor elég a sikerhez a normál esetben folyamatosan zakatoló bal agyfélteke kikapcsolása, és az így elért ellazult állapot elérése közben máris sokkal könnyebb a tanulás.

Legközelebb talán a tanárunkkal együtt meditálni is fogunk?

2018. január 22., hétfő

Angolul Afrikában

Ígérem, legközelebb megint valami jó kis nyelvtanulási módszert fogok megosztani veletek, de most mindenképp le kell írnom afrikai kalandjaimat.
Amikor kiutaztunk, két dologgal rendelkeztem: korábbi kudarcos külföldi tapasztalatokkal, és frissen szerzett nyelvtudással. Mondhatni, ez utóbbi lett Afrikában a mentőövem. Abban reménykedtem, hogy az étteremben, az útbaigazításnál, vagy a szálláson végre fogok tudni olyan szinten kommunikálni, hogy „ne lehessen engem eladni külföldön” (lásd. apukám mondását az előző cikkből). Igazam volt abból a szempontból, hogy tényleg főként ebben a három szituációban húzott ki minket a nyelvtudásom a slamasztikából, de egyáltalán nem úgy, ahogyan én azt előtte elképzeltem.
Idegen kontinens, eltérő kultúra, szokások, viselkedés. Erről persze hallottunk előtte, de megtapasztalni élőben egész más volt. Szerencsére az arab feliratokat mindenütt kiírták latin betűkkel is, így azzal nem volt gondom. Szóban már nehezebben ment a dolog, és ebben nem mindig én voltam a hibás. A helybéliek leginkább franciául tudtak, de azért angollal is el lehetett boldogulni. Persze előfordult, hogy mikor megkérdeztem valakitől, hogy „Do you speak English?”, akkor a válasz ez volt: „Un petit”.
Legelőször az önjelölt „tourist guide”-okkal gyűlt meg a bajunk. Amikor tanácstalanul nézelődtünk a medina egyik sikátorában, megszólított minket egy férfi, hogy mit keresünk. Amikor mondtuk neki, hogy a híres szőnyegszövő-műhelyt, rögtön készségesen ajánlkozott, hogy majd ő megmutatja nekünk az utat. Nagyon megörültünk neki. Hát még annak, hogy közben mesélt is nekünk a szőnyegkészítés helyi hagyományairól. Egész jól megértettem! Még mosolyogtunk is egymásra a férjemmel, micsoda szerencsénk volt, hogy kifogtunk egy ilyen kedves embert. Akkor bezzeg nem mosolyogtunk, amikor megérkezve a markát tartotta. Csöppet sem éreztük szerencsének, hogy kéretlen idegenvezetéséért 4 eurót kért. Akkor még be tudott minket palizni, és végül 3 eurót a markába nyomtunk, de amikor a következő városokban is lépten-nyomon ajánlkozott valaki, hogy majd ő megmutatja, majd ő elvezet, akkor már tudtuk, hogy a „No, thanks!” a leghatásosabb.
Arra rájöttünk, hogy a határozott „No!” más helyzetekben is jól jön, de hogy csillogtassam profizmusomat, alkalmaztam a „Maybe later” (talán később) kifejezést is. Ez különösen az úgynevezett vendégfogókkal szemben jött jól, akik mindenáron az ő éttermükbe akartak minket becsábítani, mert persze náluk a legjobb, a legfinomabb, a leg-leg-leg az étel. A legviccesebb csalogató mondat a következőképpen hangzott: „It’s the same shit everywhere, but our shit is the best.” (Elnézést a szóhasználatért, de lefordítva így hangzik: „Mindenütt ugyanaz a szar van, de a mi szarunk a legjobb.”)
Az egyik étkezdében még pénzt is spóroltunk, mert ki akarták velünk fizettetni az általunk nem kért, általuk pedig virágnyelven „welcome food”-nak keresztelt fogást. Később persze leesett nekünk, hogy a nevében ugyan üdvözlő ételt jelentett a finomság, utólag viszont szépen beleírták a számlába. Amit az én harcias kiállásomnak, és angol szóáradatomnak köszönhetően végül nem fizettünk ki.
Pénzt persze az alkudozással is tudtunk spórolni a bazárban, nem is keveset. Férjem nagyon büszke volt rám, hogy nekem köszönhetően egy tőrt fele áron tudott megvásárolni. Az egyik üzletben a boltos a teljes családfáját elmesélte nekünk, és még azt is tudta, mennyire finom a magyar alma.
A legtöbbet, egészen pontosan 45 eurót egy szálláson ért a nyelvtudásom. Na nem ennyi volt a szoba ára, ennyit csak akkor buktunk volna, ha nem értem meg a szállásadó fondorlatosságát angolul, és üvöltöm le káromkodva a fejét. (Az angol káromkodásokat nagyon profi szintre fejlesztettem!) Nemcsak minket akart átrázni, hanem a szállásfoglaló céget is – ha hagyom. De én megmutattam, milyen harcias egy magyar menyecske – angolul ordítva.
Apropó: milyen származásúnak gondoltak minket? Az utcán ugyanis csak úgy megszólítottak minket emberek, tudakolván a nemzetiségünket, akik többnyire lengyelnek, csehnek vagy románnak hittek. Mikor mondtam, hogy „We are Hungarian”, akkor felderült az arcuk, mondván: „Hungary is so beautiful, Hungarian people are so nice!” Bár gyanítom, ugyanígy dicsérték volna Románia szépségét vagy a lengyelek kedvességét is.
A fentieken kívül kiváló hasznát vettük még nyelvtudásomnak a (szerintünk szintén önjelölt) parkoló-őrökkel való küzdelemben. És ennek köszönhetően tudtam meg azt, hány tevéért venne meg engem egy helyi (saját elmondása szerint dúsgazdag, de hiszi a piszi) férfi, akit csöppet sem zavart, hogy ott áll mellettem a férjem.
Utazásunk így nemcsak szép, de kalandos és tanulságos is volt. Következő cikkemben pedig tényleg egy jó kis módszerről fogok írni, aminek már a neve is igencsak furcsa és sokat sejtető: jobb-agyféltekés angol.
(A fényképek természetesen csak illusztrációk.)


2018. január 16., kedd

Kudarcok külföldön

Amikor kamasz voltam, apukám mindig azt mondogatta nekem: „Azért tanulj nyelvet, hogy ne tudjanak eladni külföldön.” Lelki szemeim előtt ilyenkor valami elvetemült maffiózó jelent meg, aki elrabol egy sötét sikátorban. Ugyan, hogy tudna engem egy ilyen helyzetben a nyelvtudásom megmenteni? Legfeljebb annyit tudnék kiabálni, hogy „Help!”. Tipikus kamaszként nem is fogadtam meg a tanácsát, fontosabbak voltak a fiúk meg a bulik, mint az angol.
Aztán amikor tavaly nyáron Horvátországban üdültünk, megértettem, mire gondolhatott az édesapám. A férjem még annyit sem beszél angolul, mint én, így automatikusan nekem adta át a tolmács szerepét. Öreg hiba volt. Ő azt hitte, hogy emlékszem még annyira az iskolai évekből, hogy az étteremben rendelni tudjak, és ha eltévedünk, akkor megértsem az útbaigazítást. Tévedett.
Az első felsülés egy vendéglőben ért, ahol az étlapot ugyebár idegen nyelven írták. Mivel horvátul még annyira sem tudok, mint angolul, ezért megpróbáltam kisilabizálni az angol menüt – sajnos nem sok sikerrel. Gyakorlatilag senki sem azt kapta, amit az én tolmácsolásom segítségével megrendelt. A vega lányom zöldségtál helyett oldalast, a rántott húshoz szokott fiam egzotikus tenger gyümölcseit, a férjem pedig a pizzájára kolbász és hagyma helyett juhtúrót és ananászt. Amikor a desszertre került a sor, a gyerekek gonosz módon letorkolltak: „Szerintem mutogassunk a pincérnek, még úgy is jobban meg fog minket érteni, mint anyu nyelvtudásával.” Kudarc 1.
A második kínos eset a belvárosban történt. Kissé elkeveredtünk a sok kanyargós utcácska labirintusában. Férjem a térképet böngészte, a gyerekek látványosan unatkoztak, mire én nagy magabiztossággal odaléptem egy járókelőhöz. A magabiztosság csupán eddig a pillanatig tartott. Amikor ugyanis meg kellett szólalnom, már csak hebegtem-habogtam: „Ööö… izé, where… hol lenni… the… bigyó… ez a múzeum?” 
Amikor már túl sokáig makogtam, a nagylányom egy határozott mozdulattal félretolt, és közölte az illetővel, hogy: „Excuse me, could you tell me the way to the Folk Museum, please?” Kiderült, hogy az amúgy németes lányom délelőtt a strandon napozva okos-telefonja segítségével vett magának néhány gyors nyelvleckét. Hogy lehet, hogy neki pár óra alatt belement a tudás a fejébe, nekem meg pár év alatt sem sikerült? Kudarc 2.
Harmadszor a szállodánkban égtem be. Mondjuk az is egy tény, hogy borzalmas volt a hotel. A tengerre néző kilátás helyett nézhettük a szomszédos ház tűzfalát. A szomszédunk egész éjjel hangoskodott, zenét hallgatott, kiabált, nem bírtunk tőle aludni. Ráadásul szörnyen meleg volt, erről persze nem a szálloda tehet, de arról már igen, hogy spalettákról elfelejtettek gondoskodni, a légkondicionáló pedig nem működött. Mit volt mit tenni: reklamáltam. Azaz hogy: próbálkoztam.
A recepciós kiválóan beszélt angolul, és eleinte elnéző mosollyal tűrte a mekegésemet. Próbálkozott nálam németül és franciául is, de ezeken a nyelveken még annyit sem bírok kinyögni, hogy nem értem, amit mond. Aztán kicsit idegesebb hangon igyekezett győzködni a… nem tudom miről, mert nekem az egész egy nagy hablatyolás volt. Aztán mutatta nemzetközi non-verbális jellel, ujjait összedörzsölve, hogy ha ennél jobbat akarunk, akkor fizessünk szépen. Mit volt mit tenni? Hosszas kínlódás után lett tengerre néző, csendes és hűs szobánk – sok-sok euróval többért. Kudarc 3.
Vajon tényleg totális kudarcra vagyok ítélve? De én nem akarok a telefonomból útbaigazítást kérni! Nem akarok útikönyvet lapozgatva pizzát kérni! Nem akarok a nyelvtudásom hiányosságai miatt éhes halni, eltévedni, ráfizetni!
Pár hónappal azután, hogy beiratkoztam a váci Deutsch Haus – English House nyelviskolába, rögtön adódott is egy valós helyzet, hogy élesben is kipróbáljam, mennyit fejlődött a nyelvtudásom. Ennek köszönhetően aztán sok-sok forintot spóroltam meg a családunknak, és erős túlzással az életünket is megmentettem. Méghozzá egy idegen országban. Hogy hogyan? Jövő héten megtudhatod. Legközelebb ugyanis arról fogok írni, hogyan boldogultam arab földön az angol nyelv segítségével.

2018. január 8., hétfő

Szókártyák

Képzeljétek, az újévi fogadalmamat betartottam, és beiratkoztam a váci Deutsch Haus – English House nyelviskolába! Pozitívak a benyomásaim: nagyon kedves a tanárnőnk, és a csoporttársaim is egész jó fejek.
Bevallom, kissé naiv voltam. Valahogy úgy képzeltem, hogy én majd szépen bejárok hétfőnként meg szerdánként, az órákon odafigyelek, lelkiismeretesen részt veszek, és ez alatt a kétszer másfél óra alatt a tananyag majd szépen magától belekerül a fejembe. Igaz, ami igaz, fontos a figyelem és az aktív részvétel, de bizony az otthoni felkészülést akkor sem fogom megúszni.
Döbbenet, de házi feladatot kell írnunk! Ráadásul még tanulnunk is kell, nem keveset, nyelvtant is, sőt mi több, szavakat is. Nos, ez az én mumusom, a szótanulás. Ami szókincsem van, az csak az elmúlt évek során az internetről, a filmekből és a zenékből ragadt rám. Ebből következik, hogy a kiejtésük még csak-csak megy, na de a leírásuk!
Az általános iskolában volt külön szótárfüzetünk, középen osztással. Egyik oldalra került az angol szó, mögé zárójelben a kiejtése, ami természetesen teljesen más volt, mint a leírása. Ráadásul valami hihetetlen krikszkraksszal, amit a tanárunk fonetikai jeleknek hívott, és számunkra kínainak tűnt, a másik oldalra pedig a magyar jelentése(i). Nos, ez a szótárfüzet volt az, amiből én képtelen voltam tanulni!
Tudtam, hogy számomra valami más kell. A tanárunk többféle kreatív és érdekes szótanulási módszert javasolt nekünk, amik közül első hallásra nekem a szókártyák tetszettek meg.
Rögtön vettem is néhány élénk színű Post-it tömböt, amikkel hamarosan felcímkéztem az egész lakást, a gyerekek óriási, a párom kevésbé nagy örömére. Ha fogmosás közben ránézek a mosdóra, máris tudom, hogy ez a „washbasin”, ha lenyitom a konyhában a sütő ajtaját, ott a cetli, hogy „oven”, kitöltöm a kávémat a „cup”-ba (mosogatás után mindig új feliratot kap), aztán elhúzom a „curtain”-t (erre gombostűvel erősítettem fel a kártyát), este pedig a „pillow” feliratú párnán hajtom álomra a fejemet (kissé kényelmetlen, de mindent a nyelvtanulásért). A férjem kissé ideges, mikor fésülködni próbál, de egy pink színű „comb” felirat akad a hajába, a fiókból sárga cetlis „spoon”-t tud csak elővenni, a „remote control”-t pedig alig tudja nyomkodni a lila fecnitől. A gyerekek viszont lelkesek, és fennhangon olvassák a tányér alján, hogy „plate”, így, ahogy mondom, nem úgy, hogy „pléjt”…
Nekem mindenesetre nagyon tetszik ez a módszer, csak két bibi van vele. Az egyik az, hogy tényleg kicsit viccesen néz ki jelenleg a házunk, mint egy kidekorált karácsonyfa, a másik viszont, hogy csak olyan szavakat tudok így megtanulni, amik a közvetlen környezetemben vannak. Bútorokat, edényeket, használati tárgyakat. De mi lesz a többi szóval?
Az olyan tárgyakkal, amik túl nagyok. A vasútállomást mégsem címkézhetem fel Post-it-tel! Vagy a növényekkel. Áztassa szét a nyári zápor a tűzpiros „rose”-cetlit? És az állatok? A kutya még talán kaphat a pórázára egy „dog” feliratot, de honnan szedjek „elephant”-ot vagy „giraffe-„-ot? Nem is beszélve az olyan szavakról, amik kézzel nem is foghatók. A gondolati dolgokat képtelenség felcímkézni!
Erre valók a tematikus szókártyák. Előre gyártottan is kaphatók, magunk is elkészíthetjük őket. Ez utóbbi lehet akár családi kreatív együttlét, ráadásul az alkotás folyamata közben már tanuljuk is a szavakat. Én csináltam a gyerekekkel egy állatos pakkot, ahol a kártya egyik oldalán ott a szó, a másik oldalára pedig lerajzoltuk az állatokat. Kedvencem a nyolckarú „octopus”.
Elvont fogalmakhoz már praktikusabb az írott kártya, hiszen hogyan is lehetne lerajzolni a békét, szabadságot vagy boldogságot („peace, freedom, happiness”)? Ajaj! Egy angol nyelvű kéziszótár szókészlete kb. 10.000 szó, ha ezt mind le akarnám írni, kifoszthatnám Vác összes papírboltját.
Erre találták ki a virtuális szókártyákat. Létezik például egy nagyon jó szoftver, a Quizlet, ahol mi magunk állíthatjuk össze a szókincs-gyűjteményeinket, de mások tematikus csomagjait is használhatjuk. Elég csak beütnöm azt mondjuk, hogy „food”, és máris megjelennek a feltöltött élelmiszerek. A „flashcard”-ok tehát valójában virtuális szókártyák. Feljön a szó, nekem pedig meg kell mondani, mit jelent. Játszható egyedül is, párban is. De leírhatjuk magát a szót is az adott definíció alapján. A felhasználók szerint a legjobb szókártyás-játék az aszteroidás, ahol akkor tudjuk megmenteni a Földet, ha minél gyorsabban beírjuk a szavak jelentését.

Látjátok, ha jó az ember szókincse, akár a világ megmentője is lehet belőle…

2018. január 3., szerda

Újévi fogadalmam: nyelvtanulás!

Esküszöm, idén nem leszek olyan lusta, mint tavaly! 2017-ben ugyanis totális kudarcot vallottam a nyelvtanulás terén. Pedig hogy megfogadtam!
Nulláról kezdtem. Igazából soha nem tanultam rendesen. Az iskolában valamit próbáltak a fejembe verni – nem túl nagy sikerrel. A filmekből, zenékből némi-nemű tudás rám ragadt – egy nagy katyvaszként a fejemben. Pedig a cégnél nagyon kellene, hogy megértsem a külföldi ügyfeleket. A főnököm már mióta nyaggat, hogy neki egy nyelveket jól beszélő munkatársra lenne szüksége. Amikor pedig kiutazunk külföldre, milyen gáz már, hogy még egy pizzát sem tudok normálisan rendelni. Ha keresek valamit, csak kézzel-lábbal mutogatok, hebegek-habogok, és a vége mindig az: „I don’t speak English.” avagy „Ich kann Deutsch nicht sprechen.”. Ha pedig nekem magyaráznak, akkor általában az a válaszom: „I don’t understand.” avagy „Ich verstehe nicht.”
Tavaly nagy magabiztossággal vágtam bele, hogy majd én egyedül megmutatom, mire vagyok képes! Beszereztem könyveket, feliratkoztam egy online programra, és kerestem idegen nyelvű videókat is.
Nagy csalódás volt. Semmit sem értettem abból a szörnyű kiejtésből. A könyvekben számomra kínaiul volt elmagyarázva a nyelvtan. A programban átláthatatlan összevisszasággal követték egymást a különböző témák. Nem volt, akihez segítségért fordulhattam volna. Ott álltam magamban, és rájöttem, hogy egyedül nem megy.
Ráadásul alig bírtam rászánni az időmet és energiámat a nyelvtanulásra. Nehéz volt eleve önös indíttatásból rávenni magamat, hogy leüljek a könyv meg a gép elé. A gyerekek, a háztartás, a hazavitt céges meló – bármi más fontosabb volt. És ha már gép, valami folyton elvonta a figyelmemet a tanulástól. Egy email, egy kis chat, egy érdekes cikk – és azon vettem észre magam, hogy már megint minden mással foglalkoztam, a nyelvtanulást kivéve.
Na de most aztán! Idén minden egészen másképp lesz! Egyik nagy újévi fogadalmam a fogyókúra mellett, hogy 2018-ban megtanulok rendesen angolul. Vagy németül. Vagy akár mindkettőt. Ezúttal azonban egészen másképp cselekszem: keresek egy jó nyelviskolát, és beiratkozom egy nyelvtanfolyamra.
Rájöttem ugyanis, hogy nekem szükségem van valami külső ösztönzésre ahhoz, hogy kitartsak. Egyrészt kell a heti időbeosztás, hogy márpedig én hétfőn és szerdán 16.00-tól 17.30-ig csak és kizárólag a nyelvtanulással fogok foglalkozni. Kell a külső helyszín is, hogy valami kimozdítson otthonról, hogy kizökkenjek a hétköznapi teendőkből, és csakis a tanulásra tudjak fókuszálni.
Kell egy jó tanár is, aki kijavítja a hibáimat, aki a nyelvtan kusza labirintusában útmutatással szolgál. Segítségével megtalálhatom a rendszert az egészben. Ráadásul egy jó tanár nemcsak úgy simán tanít, de kellőképpen motivál is. Dicsérettel, személyes példával, pozitív személyiségével.
Kellenek a csoporttársak is. Akik nálam kevésbé tudnak, azok azért, hogy az önbizalmam megerősödjön. Lám, lám, erre a kérdésre még én is tudok válaszolni! Akik pedig nálam ügyesebbek, azok meg azért, hogy mintaként szolgáljanak: íme, kitartó tanulással ilyen szintre is el lehet jutni.
Épp most láttam, hogy a Deutsch Haus – English House nyelviskolában januártól is indulnak tanfolyamok. Épp Vác központja és Kisvác között lakom, tehát a hely is ideális számomra.
Ránéztem az áraikra és dobtam egy hátast! Csak 800 Ft egy óra? Ennyit simán megér a nyelvtanulás. Ráadásul többféle nap és időpont közül választhatok. Mehetek délelőtt vagy délután, akár hétvégén is.
Remélem, kitartok a tanév végéig. Talán még ahhoz is lesz kedvem a tanfolyam befejezése után, hogy nyáron egy intenzív tanfolyammal ráturbózzak. Sőt, ahogy most elnézem, szerintem jövő szeptembertől már a középhaladó szintet fogom nyomatni.
Most már semmi sem állíthat meg, hogy Goethe és Shakespeare nyomdokaiba lépjek!