Ígérem,
legközelebb megint valami jó kis nyelvtanulási módszert fogok megosztani
veletek, de most mindenképp le kell írnom afrikai kalandjaimat.
Amikor
kiutaztunk, két dologgal rendelkeztem: korábbi kudarcos külföldi
tapasztalatokkal, és frissen szerzett nyelvtudással. Mondhatni, ez utóbbi lett
Afrikában a mentőövem. Abban reménykedtem, hogy az étteremben, az útbaigazításnál,
vagy a szálláson végre fogok tudni olyan szinten kommunikálni, hogy „ne
lehessen engem eladni külföldön” (lásd. apukám mondását az előző cikkből).
Igazam volt abból a szempontból, hogy tényleg főként ebben a három szituációban
húzott ki minket a nyelvtudásom a slamasztikából, de egyáltalán nem úgy,
ahogyan én azt előtte elképzeltem.
Idegen
kontinens, eltérő kultúra, szokások, viselkedés. Erről persze hallottunk
előtte, de megtapasztalni élőben egész más volt. Szerencsére az arab
feliratokat mindenütt kiírták latin betűkkel is, így azzal nem volt gondom.
Szóban már nehezebben ment a dolog, és ebben nem mindig én voltam a hibás. A
helybéliek leginkább franciául tudtak, de azért angollal is el lehetett
boldogulni. Persze előfordult, hogy mikor megkérdeztem valakitől, hogy „Do you
speak English?”, akkor a válasz ez volt: „Un petit”.
Legelőször az
önjelölt „tourist guide”-okkal gyűlt meg a bajunk. Amikor tanácstalanul nézelődtünk
a medina egyik sikátorában, megszólított minket egy férfi, hogy mit keresünk.
Amikor mondtuk neki, hogy a híres szőnyegszövő-műhelyt, rögtön készségesen
ajánlkozott, hogy majd ő megmutatja nekünk az utat. Nagyon megörültünk neki.
Hát még annak, hogy közben mesélt is nekünk a szőnyegkészítés helyi
hagyományairól. Egész jól megértettem! Még mosolyogtunk is egymásra a
férjemmel, micsoda szerencsénk volt, hogy kifogtunk egy ilyen kedves embert.
Akkor bezzeg nem mosolyogtunk, amikor megérkezve a markát tartotta. Csöppet sem
éreztük szerencsének, hogy kéretlen idegenvezetéséért 4 eurót kért. Akkor még
be tudott minket palizni, és végül 3 eurót a markába nyomtunk, de amikor a
következő városokban is lépten-nyomon ajánlkozott valaki, hogy majd ő
megmutatja, majd ő elvezet, akkor már tudtuk, hogy a „No, thanks!” a
leghatásosabb.
Arra rájöttünk,
hogy a határozott „No!” más helyzetekben is jól jön, de hogy csillogtassam
profizmusomat, alkalmaztam a „Maybe later” (talán később) kifejezést is. Ez
különösen az úgynevezett vendégfogókkal szemben jött jól, akik mindenáron az ő
éttermükbe akartak minket becsábítani, mert persze náluk a legjobb, a legfinomabb,
a leg-leg-leg az étel. A legviccesebb csalogató mondat a következőképpen
hangzott: „It’s the same shit everywhere, but our shit is the best.” (Elnézést
a szóhasználatért, de lefordítva így hangzik: „Mindenütt ugyanaz a szar van, de
a mi szarunk a legjobb.”)
Az egyik
étkezdében még pénzt is spóroltunk, mert ki akarták velünk fizettetni az
általunk nem kért, általuk pedig virágnyelven „welcome food”-nak keresztelt
fogást. Később persze leesett nekünk, hogy a nevében ugyan üdvözlő ételt
jelentett a finomság, utólag viszont szépen beleírták a számlába. Amit az én
harcias kiállásomnak, és angol szóáradatomnak köszönhetően végül nem fizettünk
ki.
Pénzt persze az
alkudozással is tudtunk spórolni a bazárban, nem is keveset. Férjem nagyon
büszke volt rám, hogy nekem köszönhetően egy tőrt fele áron tudott
megvásárolni. Az egyik üzletben a boltos a teljes családfáját elmesélte nekünk,
és még azt is tudta, mennyire finom a magyar alma.
A legtöbbet,
egészen pontosan 45 eurót egy szálláson ért a nyelvtudásom. Na nem ennyi volt a
szoba ára, ennyit csak akkor buktunk volna, ha nem értem meg a szállásadó
fondorlatosságát angolul, és üvöltöm le káromkodva a fejét. (Az angol
káromkodásokat nagyon profi szintre fejlesztettem!) Nemcsak minket akart
átrázni, hanem a szállásfoglaló céget is – ha hagyom. De én megmutattam,
milyen harcias egy magyar menyecske – angolul ordítva.
Apropó: milyen származásúnak
gondoltak minket? Az utcán ugyanis csak úgy megszólítottak minket emberek,
tudakolván a nemzetiségünket, akik többnyire lengyelnek, csehnek vagy románnak
hittek. Mikor mondtam, hogy „We are Hungarian”, akkor felderült az arcuk,
mondván: „Hungary is so beautiful, Hungarian people are so nice!” Bár gyanítom,
ugyanígy dicsérték volna Románia szépségét vagy a lengyelek kedvességét is.
A fentieken
kívül kiváló hasznát vettük még nyelvtudásomnak a (szerintünk szintén önjelölt)
parkoló-őrökkel való küzdelemben. És ennek köszönhetően tudtam meg azt, hány
tevéért venne meg engem egy helyi (saját elmondása szerint dúsgazdag, de hiszi
a piszi) férfi, akit csöppet sem zavart, hogy ott áll mellettem a férjem.
Utazásunk így
nemcsak szép, de kalandos és tanulságos is volt. Következő cikkemben pedig tényleg
egy jó kis módszerről fogok írni, aminek már a neve is igencsak furcsa és sokat
sejtető: jobb-agyféltekés angol.
(A fényképek természetesen csak illusztrációk.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése