Li-Li vagyok,
29 éves. Kínában születtem, de majdnem húsz éve Magyarországon élek. Ebben nincs semmi
meglepő, velem együtt még sok ezren jöttek át Ázsiából Európába. Hivatalosan
kb. 7000 kínai él ma Magyarországon, de igazából állítólag körülbelül 20.000-en
vagyunk.
A családom azért
jött, hogy Budapesten egy kis éttermet nyissanak. Ők ma is teljesen a kínai
kultúrában élnek, alig voltak hajlandóak megtanulni néhány kifejezést magyarul.
Szinte csak a számokat, az ételek nevét, és a vásárláshoz, üzleteléshez szükséges
legfontosabb kifejezéseket tudják.
A magyar és a
kínai kultúra is nagyon eltér egymástól, de a két nyelv még jobban. Teljesen
más a szókincs, a nyelvtan, a kiejtés. Olyan hangjaitok vannak, amiket mi szinte
képtelenek vagyunk kiejteni. Nagyon rosszul esett, amikor az osztálytársaim a
hátam mögött kinevettek, és úgy csúfolódtak velem, hogy „kici, ócó, eze öccá”. Utáltam,
hogy csíkszeműnek gúnyolnak, és mindenféle rondaságot kiabáltak a szemembe,
mert azt hitték, úgysem értek belőlük egy szót sem.
Az iskolában amúgy
is nagyon sokat szenvedtem. Eleinte semmit sem értettem abból, amit a tanárok
magyaráztak. Legjobban a matekot szerettem, mert a számokkal könnyebben bántam,
mint a betűkkel. (Ezért is lett belőlem később könyvelő). A tanárok kivétel
nélkül nyűgnek tekintettek engem, nem foglalkoztak velem külön, azt mondták,
majd ragad rám úgyis a nyelv magától. Sajnos annyira nem ragadt.
Mivel nem kaptam
segítséget itteni magyaroktól, megkértem a szüleimet, hogy fizessenek be egy
nyelvtanfolyamra. Képzeljétek, van itt ilyen is: magyar nyelvtanfolyam idegen
nyelvűeknek. Az itteni tanárokat külön erre képzik ki, mert hiába anyanyelve
valakinek a magyar, attól még nehezen tudná elmagyarázni egy külföldinek a
nyelvtan rendszerét.
Ma már van itt
kínai kéttannyelvű általános iskola is, de utólag úgy érzem, jobb, hogy az én
időmben még nem volt, mert így be lettem dobva a mélyvízbe, rá voltam
kényszerülve a nyelvtanulásra.
Ahogy
teltek-múltak az évek, egyre jobban meg tudtam magamat értetni az emberekkel.
Szóban persze hamarabb, mert írásban mindig összekevertem a j-t meg az ly-t, mitől
só és sót, de ló és lovat, meg tó és tavat, ha felszólítok valakit, akkor
egyszer fogj, másszor vigyél, harmadszor pedig moss, és nehéz volt rájönni,
miért hattyú, de hatja, és közben atyja… Nehéz a magyar nyelvtan meg helyesírás
nagyon! De mire leérettségiztem, minden ment írásban is. Jeles lettem - csoda
egy kínai lánytól, igaz?
Aztán megtörtént
a második csoda: megismerkedtem egy magyar fiúval! Szerelmesek lettünk egymásba,
de nem tudtunk rendesen kommunikálni. Mivel Péter is beszél valamennyire
angolul, és én is tanultam az iskolában, ezért ez lett a közvetítő nyelv. De
úgy éreztük, szeretjük annyira a másikat, hogy annak anyanyelvét is
megpróbáljuk elsajátítani. Itt én voltam könnyebb helyzetben, hiszen ekkorra
már egész sokat megtanultam magyarul, és a családomon kívül mindenütt ezt a
nyelvet hallottam és használtam. Péternek sokkal nehezebb dolga volt, küzdött a
kínaival rendesen. Ma is csak kb. száz kifejezést tud, de szerintem már ez is
nagy teljesítmény. Nagyon meghatott, hogy a kezemet kínaiul kérte meg!
Miután
összeházasodtunk, felvettem a magyar állampolgárságot. És született egy
kislányunk is.
Neki már sokkal
könnyebb a helyzete. Most nyolc éves, és három nyelven beszél folyékonyan. Én
és a nagyszülei kínaiul beszélünk vele, az édesapja, tanárai és iskolatársai
pedig magyarul. Akármennyire is tudunk már valamennyire egymás nyelvén
Péterrel, itthon azért megmaradt köztünk az angol nyelvű kommunikáció. Elég
vicces, amikor hárman beszélgetünk, és egyszerre röpködnek magyar, kínai és
angol szavak. Kicsit káoszos, mint egy komédiában, mindenki egymás szavába vág, túlkiabálva a másikat.
De én ezt így
szeretem, így vagyunk mi különleges család. Ha ma megkérdik tőlem, milyen
nemzetiségű vagyok, már azt mondom: félig kínai, de félig magyar!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése