2018. április 18., szerda

Kici, ócó, eze öccá


Li-Li vagyok, 29 éves. Kínában születtem, de majdnem húsz éve Magyarországon élek. Ebben nincs semmi meglepő, velem együtt még sok ezren jöttek át Ázsiából Európába. Hivatalosan kb. 7000 kínai él ma Magyarországon, de igazából állítólag körülbelül 20.000-en vagyunk.
A családom azért jött, hogy Budapesten egy kis éttermet nyissanak. Ők ma is teljesen a kínai kultúrában élnek, alig voltak hajlandóak megtanulni néhány kifejezést magyarul. Szinte csak a számokat, az ételek nevét, és a vásárláshoz, üzleteléshez szükséges legfontosabb kifejezéseket tudják.
A magyar és a kínai kultúra is nagyon eltér egymástól, de a két nyelv még jobban. Teljesen más a szókincs, a nyelvtan, a kiejtés. Olyan hangjaitok vannak, amiket mi szinte képtelenek vagyunk kiejteni. Nagyon rosszul esett, amikor az osztálytársaim a hátam mögött kinevettek, és úgy csúfolódtak velem, hogy „kici, ócó, eze öccá”. Utáltam, hogy csíkszeműnek gúnyolnak, és mindenféle rondaságot kiabáltak a szemembe, mert azt hitték, úgysem értek belőlük egy szót sem.
Az iskolában amúgy is nagyon sokat szenvedtem. Eleinte semmit sem értettem abból, amit a tanárok magyaráztak. Legjobban a matekot szerettem, mert a számokkal könnyebben bántam, mint a betűkkel. (Ezért is lett belőlem később könyvelő). A tanárok kivétel nélkül nyűgnek tekintettek engem, nem foglalkoztak velem külön, azt mondták, majd ragad rám úgyis a nyelv magától. Sajnos annyira nem ragadt.
Mivel nem kaptam segítséget itteni magyaroktól, megkértem a szüleimet, hogy fizessenek be egy nyelvtanfolyamra. Képzeljétek, van itt ilyen is: magyar nyelvtanfolyam idegen nyelvűeknek. Az itteni tanárokat külön erre képzik ki, mert hiába anyanyelve valakinek a magyar, attól még nehezen tudná elmagyarázni egy külföldinek a nyelvtan rendszerét.
Ma már van itt kínai kéttannyelvű általános iskola is, de utólag úgy érzem, jobb, hogy az én időmben még nem volt, mert így be lettem dobva a mélyvízbe, rá voltam kényszerülve a nyelvtanulásra.
Ahogy teltek-múltak az évek, egyre jobban meg tudtam magamat értetni az emberekkel. Szóban persze hamarabb, mert írásban mindig összekevertem a j-t meg az ly-t, mitől só és sót, de ló és lovat, meg tó és tavat, ha felszólítok valakit, akkor egyszer fogj, másszor vigyél, harmadszor pedig moss, és nehéz volt rájönni, miért hattyú, de hatja, és közben atyja… Nehéz a magyar nyelvtan meg helyesírás nagyon! De mire leérettségiztem, minden ment írásban is. Jeles lettem - csoda egy kínai lánytól, igaz?
Aztán megtörtént a második csoda: megismerkedtem egy magyar fiúval! Szerelmesek lettünk egymásba, de nem tudtunk rendesen kommunikálni. Mivel Péter is beszél valamennyire angolul, és én is tanultam az iskolában, ezért ez lett a közvetítő nyelv. De úgy éreztük, szeretjük annyira a másikat, hogy annak anyanyelvét is megpróbáljuk elsajátítani. Itt én voltam könnyebb helyzetben, hiszen ekkorra már egész sokat megtanultam magyarul, és a családomon kívül mindenütt ezt a nyelvet hallottam és használtam. Péternek sokkal nehezebb dolga volt, küzdött a kínaival rendesen. Ma is csak kb. száz kifejezést tud, de szerintem már ez is nagy teljesítmény. Nagyon meghatott, hogy a kezemet kínaiul kérte meg!
Miután összeházasodtunk, felvettem a magyar állampolgárságot. És született egy kislányunk is.
Neki már sokkal könnyebb a helyzete. Most nyolc éves, és három nyelven beszél folyékonyan. Én és a nagyszülei kínaiul beszélünk vele, az édesapja, tanárai és iskolatársai pedig magyarul. Akármennyire is tudunk már valamennyire egymás nyelvén Péterrel, itthon azért megmaradt köztünk az angol nyelvű kommunikáció. Elég vicces, amikor hárman beszélgetünk, és egyszerre röpködnek magyar, kínai és angol szavak. Kicsit káoszos, mint egy komédiában, mindenki egymás szavába vág, túlkiabálva a másikat.
De én ezt így szeretem, így vagyunk mi különleges család. Ha ma megkérdik tőlem, milyen nemzetiségű vagyok, már azt mondom: félig kínai, de félig magyar!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése