2018. május 14., hétfő

Másképp írják, másképp ejtik!


Múltkor azt taglaltam, melyek a könnyen, és melyek a nehezen megtanulható nyelvek. Egy nyelvnél sokféle dolog befolyásolja, hogy mennyire érezzük nehéznek, és az egyik ilyen tényező a kiejtés és leírás közötti különbség. Extra nehezítő körülmény, ha az adott nyelv írásjelei teljesen vagy részben eltérnek a miénktől. Vegyük például a legismertebbek közül az arab, héber, kínai vagy japán írásjeleket vagy a cirill betűket.
Közülük vannak szó- és szótagírások, illetve olyan ábécék, melyek csak a mássalhangzókat jelölik. Ilyen az arab és a héber, melyek különlegessége még az, hogy jobbról balra írnak. A kelet-ázsiaiak többnyire függőlegesen, felülről lefelé haladva olvassák el a nekünk krikszkraksznak tűnő jeleket. A cirillt az oroszon kívül a bolgárok, szerbek és ukránok is használják. A görög betűket csak a görögök alkalmazzák (kivéve mi a mértanban), és az örményeknek meg a grúzoknak is megvan a maga saját ábécéje.
De még ha latin betűket is használ egy adott nyelv, akkor is lehetnek mindenféle ínyencségek. Nézzétek csak! ᵭ vagy ḁ esetleg ḉ Hogy tetszenek? Te hogyan ejtenéd ki őket? A magyarok körében a legismertebb a német nyelvben lévő ä (umlaut a) és ß (sárfesz sz).
Vegyük példaként az ábécé legelső betűjét, az A-t, ami különféle nyelvekben sok fajta kiegészítést kaphat. Balra vagy jobbra dűlő vonalat, egy vagy két pontot, kis karikát, görbülő vesszőt, alsó vesszőt, v vagy háztető alakú jelet, egyenes vagy hullámos vonalat vagy félholdat. Ember (azaz inkább nyelvész) legyen a talpán, aki ezeken kiigazodik. Kiejtésük lehet a, á, aa, e, é, és még ki tudja hányféle fura hang.
Vegyük most az S hangot. Ezerféleképpen leírható ez a különböző nyelvekben. Csak a legismertebbeket osztom meg veled: s, sh, ch, sch, sk… (a fura jeleket most itt nem is taglalnám). És amikor megtanulod végre, hogy az angolban a s sz-nek, a sh meg s-nek ejtendő, akkor jönnek az olyan fincsi kivételek, mint a sure s-je vagy a school sz-je.
Maradjunk is most a legnépszerűbb angolnál, ahol egyféle hangnak többféle kiejtése van. A book az „buk”, de a door az „dór”. A tall-t is ó-val ejted, pedig leírva nincs is benne o. És a board-ot is. Itt jut eszembe, hogy vannak olyan szavak, amiket ugyanúgy ejtünk ki, de tök másképp írunk le, pl. board és bored.
Fura betűkapcsolat az angolban a TH. Hol pösze sz-nek hangzik (valahol a sz, a t és a f között), ha pedig ezt zöngésíted, akkor egy d és dz közötti hangot kapsz. Hogy mikor melyiket, arra nincs szabály.
Azt már korábban írtam, hogy nemcsak pöszítenek, de raccsolnak is (az amerikaiak), tehát magyaros R-t ne várjunk tőlük. Az angolok egyenesen el is hagyják a r hangot, mintha ott se lenne.
Ha azt hiszed, hogy kezdesz ráérezni a dologra, mint hogy buy-bought meg think-thought, akkor jön a catch-caught meg a teach-taught. Vannak becsapós szópárok. Megtanulod hogy a table a „téjböl”, de a vegetable már nem „vedzsetéjböl”!
Tök jó rímeket találsz arra, hogy nation, station, motivation (mind „éjsön” kiejtésű), erre jön a ration meg az action. A flew és a flu ugyanúgy ejtendő! Egyáltalán: mitől lesz az ew-ból ú kiejtés? (new, knew, grew).
Ha látod a W betűt automatikusan V-nek ejtenéd pedig valójában az U-hoz sokkal közelebb áll. Talán olyan ez, mintha az U-ból indítanál egy V-t. És amikor kezdesz ráérezni, hogy where, why, meg what, akkor ott a who, ahol csak huhogni kell.
Í-nek ejthetsz ea-t, ee-t vagy eo-t is (tea, tree, people), U-nak az u-t, az oo-t vagy az ou-t (put foot cpuld). A hosszú Ő-szerű kiejtés lehet e, i vagy akár u leírású is (her, girl, burn). Nemcsak a f meg a ph lehet F kiejtésű, hanem az ough végű szavak némelyike is (laugh, eoungh). A c az hol Sz, hol meg K, de erre előbb-utóbb rá lehet érezni. A mássalhangzókat szinte mindig keményebben ejtjük, mint a magyarban (t, d, k, g p b).
A végére hagytam pár egész jól hasznosítható szabályszerűséget. A ch például szinte mindig CS, az y is J. A v, tudom hihetetlen, de V-nek ejtendő. Sőt, az m és a n is M meg N!
Látod. hogy nem is annyira ördöngösség ez a kiejtés?

2018. május 7., hétfő

Nehéz nyelv, könnyű nyelv


Közhely, hogy a magyar nehéz nyelv. Le a kalappal az előtt, aki belefog a megtanulásába. Míg például az angolban van 26 betű, addig nálunk 44. Szegény külföldiek beletörik a nyelvük az ö-be, ü-be, gy-be, ty-be. Hogy mikor J, mikor Ly, az rejtély (vagy rejtéj? J). Alanyi és tárgyas ragozások, rengeteg kivétellel, nem egyszerű. 
Nem csoda, hogy kevesen döntenek úgy: elsajátítják a mi gyönyörű, de igen sok vérrel-verítékkel megtanulható nyelvünket. Épp ezért mi magyarok vagyunk kénytelenek más nyelveket tanulni. De melyiket a 7832 közül? A döntés alapja sokféle lehet: az adott nyelvet mennyire beszélik a világban, mennyire elfogadott a munkaerőpiacon, mennyire vannak hozzá tanárok, tankönyvek, segédanyagok, esetleg közeli ország nyelve-e, stb.
Az elhatározásunk egyik tényezője lehet, hogy az adott nyelv mennyire könnyű vagy nehéz. De mi határozza meg, hogy egy nyelv könnyű vagy nehéz? Például: a helyesírás, a kiejtés és a leírás közötti eltérések, az írásjelek és betűk mennyisége és milyensége, a kiejtés és hangképzés esetleges furcsaságai, a nyelvtan szerkezete igeidők, ragozások, esetek…
Tehát: melyik a legkönnyebb nyelv? Több ilyen lista létezik, az egyik szerint a spanyol áll az élen, második helyen az angol, a harmadik a bolgár. Őket olyan nyelvek követik, mint az olasz vagy a román, a norvég meg a görög, sőt, az örmény és a mongol is az első tízben kapott helyet.
A germán és újlatin nyelvek összességében a könnyebbek közé tartoznak ezért népszerű viszonylag a holland vagy a portugál is. Tény, hogy a magyarok számára a legkedveltebb nyelvek a következők: angol, német, olasz, spanyol, francia. Ezek persze nem feltétlenül jelzik a nehézségi fokot. Az orosz is újra feltörekvőben van, de ez már a nehezebb nyelvek közé tartozik a cirill betűk és a ragozások miatt egyaránt.
Aki gyorsan le akar nyelvvizsgázni, az általában az eszperantó vagy a lovári nyelvet választja. Ezekből kis túlzással akár két hónapnyi tanulás után is meg lehet szerezni a bizonyítványt – persze gyorstalpalóval. Kényelmes tempóban is elég fél év a társalgási szint eléréséhez. Az eszperantó mint mesterséges nyelv nem tartalmaz kivételeket, nemeket, nincs eltérés a kiejtés és a leírás között. Azoknak különösen könnyű, akik már tudnak valamilyen újlatin nyelven. A lovárinak már nehezebb a nyelvtana, viszont a sok magyar jövevényszó miatt könnyű elsajátítani a szókincsét.
Az indoeurópai nyelvek középtájon helyezkednek el, a kelet-ázsiai nyelvek és az arab számít a legnehezebbnek. A legnehezebbeknél az ezüstérmet szerezte meg a mi magyarunk, csak a szlovák került elé, a dobogó legmagasabb fokára. Nálunk csak kicsit könnyebb a finn vagy a francia, de persze a japán meg a kínai is megtalálható itt, sokaknak pedig a hindibe és az izlandiba is beletörhet a bicskája. Egy másik tanulmány szerint minket a kínai és az arab előz meg, de meglehetősen nehéz az észt, a lengyel vagy a baszk is.
Azért nem túl nyerő ilyen listát felállítani, mert egy nyelv nehézsége eleve attól függ, hogy milyen nemzetiségű akarja azt megtanulni. Egy orosz számára nem túl bonyolult megérteni az elvileg nehéz szlovákot, egy angol számára ez már sokkal nagyobb fejtörést jelenthet. Az angol ha hallja a svédet, már a felét megérti, egy kínainak lehet hogy „kínai” lenne. És a román is könnyebben boldogul az olasszal, mint mondjuk egy arab.
A vietnámiban az például a nehéz, hogy sokféle tónus van benne, és nem mindegy, hogy egy szót emelkedő, süllyedő vagy egyenletes tónussal mondunk. Ha eltévesztjük, egy szó teljesen mást is jelenthet, és jó nagy félreértések sülhetnek ki belőle. A némethez hasonlóan az eszkimóban kilométer hosszú szavakat lehet képezni, ráadásul – úgy, mint a japánok – ők is szótagírást használnak. Vannak olyan nyelvek, ahol nemcsak pöszítenek meg raccsolnak, hanem úgy beszélnek, mintha csettintenének vagy nyelnének, cuppogtatnának vagy csámcsognának. Létezik olyan nyelv, amiben 84 mássalhangzó van – de csak kettő magánhangzó!
Eleve nehéz egy nyelven beszélni – na de írni! Ezért számít olyan nehéznek a kínai meg a japán, az arab meg a héber. Az a sok krikszkraksz!
A végére egy kis vicc: Egyesek szerint a legnehezebben a szentineléz nyelvet lehet megtanulni. Ezt eleve csak kevesen beszélik, aki pedig odatéved a szigetükre, azt azonnal megölik az őslakosok. Így tényleg nem igazán lehet nyelvet tanulni, igaz?

2018. május 2., szerda

Dialektusok: angol, amerikai és a többiek


Mélyen él bennem az első kudarc, ami az angol nyelv kiejtésével kapcsolatban ért engem. Akkoriban amolyan kezdő és középhaladó szint között álltam, amikor a tanárunk iskolai utazást szervezett számunkra Londonba. Az mehetett, aki letett egyfajta házi kisvizsgát. Szerintem egész életem során akkor tudtam a legjobban angolul, most az a célom, hogy legalább az akkori szintemre felhozzam magamat. Akkor ugyanis mindenféle témák szavait, kifejezéseit kellett bemagolnunk, hogy a hétköznapi szituációkban, mint például útbaigazítás, vásárlás, étterem, orvos, ne érjen minket túl nagy meglepetés. Legjobban talán a boltos tételt tudtam.
Igazi fapados út volt, másfél nap a sztrádán, átkelés komppal a doveri szikláknál (akkor még tervben sem volt talán a Csalagút), alvás a buszon. Amikor már letudtuk a kötelező köröket, átkeltünk a Temze fölött a Tower hídon, meghallgattuk a Big Ben-t és megnéztük az őrségváltást a Buckingham palota előtt, lehetőségünk adódott némi vásárlásra.
Amikor az üzletbe beléptem, erőt gyűjtöttem, majd belekezdtem a mondókámba, mintha csak a boltos tételből vizsgáznék. Igyekeztem úgy kerekíteni a magánhangzókat, pöszíteni a Sz-t, hogy a lehető legközelebb álljak az irodalmi brit kiejtéshez (ez az úgynevezett „Queen” vagy „Oxford” English). Az eladó csak nézett rám bámészan, láthatóan fogalma sem volt arról, mit is akarok. (Nagyjából ekkor ingott meg a hitem a nyelvtanulásban). Elismételtem neki még gyöngyözőbb angol dialektussal, mire ő a fejét ingatta. Kábé tucatnyi próbálkozásom után egyszer csak felcsillant a szeme, majd valami brutális vidéki tájszólással megismételte, amit akartam, és kezembe nyomta a kért dolgot. Amikor elmeséltem a tanáromnak, hogy jártam, beazonosította, hogy szerinte biztosan „cockney” dialektusban beszélt. Aha, egészen biztosan…
Ekkor jöttem rá, hogy magyar iskolai keretek között bizony nem sok esélyem lesz megtanulni a különböző nyelvjárásokat. Azt a kiejtést fogom tudni csak elsajátítani, amit a tanáromtól hallok. Az én esetemben a legelterjedtebb brit dialektust.
A nyelviskolában azért (is) szeretem a tanfolyamot, mert a tanárunk sokszor elmondja egy-egy szónak az angolos illetve amerikaias kiejtését. Hogy az „either” az lehet „ájdör” meg „ídör” is, és hogy a „dance”-t hallhatom „dánsz”-ként és „densz”-ként is. Nem beszélve a „can’t”-nél a „kant” vagy „kent” közti különbségről.
Az angolok a szó végén gyakorlatilag nem is ejtik a „r” hangot, az amerikaiak meg „raccsolnak”. A „water” t-betűje amerikaiasan d-nek hangzik. Sokszor a hangsúly is eltér például az „advertisement”-nél a britek a második, míg az amerikaiak a harmadik szótagra helyezik a nyomatékot. A „schedule” angolosan „s”-vel, amerikaiasan „sz”-vel ejtendő.
Sokszor az angol angolon belül is vannak eltérések, mint pl. az arisztokrata (posh) vagy a liverpool-i dialektus között. És ugye ide tartozik a munkásosztály szlengje, a fentebb említett cockney is.
Szerencsére a Deutch Haus-English House-ban sok autentikus hanganyagot hallgatunk, ahol nemcsak britek meg amerikaiak, hanem skótok, írek, walesiek, vagy akár kanadaiak, ausztrálok, meg dél-afrikaiak is megszólalnak. Megmondom őszintén, van, akinek a mondandójából egyetlen szót sem értek!
Az ausztrálok például szinte csukott szájjal beszélnek, mintha nem akarnák, hogy a sivatagi homok bejusson a szájukba. A kanadaiban a „good” nem „gud” hanem „göd”, és hajlamosak elhagyni a magánhangzókat, tehát a „Toronto” nekik „Trnt” – kábé.
Az angol nyelvnél tehát rengeteg különbség van a sok különféle nyelvjárás között. Mennyivel könnyebb dolga van annak, aki németes! Nekik csak a berlini, bajor, osztrák, illetve a svájci meg belga németet kell felismerniük. A franciásoknak a normál francián kívül a kanadaival lehet dolguk. A spanyolosoknak meggyűlhet a bajuk a sok különféle közép- meg dél-amerikai dialektussal. Kellett ezeknek a népeknek ennyit hajózgatni, gyarmatosítgatni!
Milyen jó annak, aki külföldiként magyarul tanul! Mi nem igáztuk le sem Afrikát, sem Amerikát. Mi legfeljebb matyó vagy palóc nyelvjárással dicsekedhetünk. De akkor miért tanulnak olyan sokan angolul, és miért olyan kevesen magyarul? Ki érti ezt?